Taeha oneshot

Miután a fiúk elmentek a boltba kimerészkedtem a szobámból. A könnyeimtől nem láttam semmit, csak homályosságot. Amint leértem a földszintre Jungwoo-val találtam szembe magam.

- Jessica mi a baj?- kérdezte megijedve miután látta rajtam hogy sírok

- Hatalmas hibát követtem el. Én nem akartam.

- Jól van, ne sírj. Azért csak nem lehet olyan nagy a baj. – ölelt meg

- Dehogy nem. Megcsaltam Taeha-t.

Jungwoo nem szólt semmit a hátamat kezdte el simogatni. El tudom képzelni, hogy most mit, gondolhat rólam. Azt hogy egy ribanc vagyok.

-  És beszéltél már Taeha-val?

- Még nem.

- De tudod, hogy el kell neki mondanod.

- Igen tudom.

Miután kissé sikerült megnyugodnom és a sírásom is csillapodott, elváltam Jungwoo-tól. A könnyeim teljesen eláztatták a pólóját.

- Mianhae, összesírtam a pólódat.- néztem rá

- Ez legyen a legkisebb gond. Most menj és mosakodj meg kicsit mire a fiúk hazaérnek.

- Később, ha akarod, kimosom.

- Nem kell, de most menj, mert mindjárt hazaérnek.

Bólintottam és otthagytam. Felmentem megmosakodtam és rendeztem a gondolataimat, hogy majd mit fogok mondani Taeha-nak. Nem sokkal később a fiúk is hazaértek. Még nem készültem fel, úgyhogy még vártam egy kicsit. Lementem a konyhába hogy igyak egy pohár vizet. Jongkook, Yuhwan és Sungmin a kanapén ültek és tévéztek, Ki-O, Sejoon meg egymást piszkálták.

- Fiúk jól nézzetek meg, mert lehet, most látjuk egymást utoljára. – mondtam nekik

Meg se vártam, hogy majd mit mondanak, gyors felszaladtam az emeletre. Megálltam Taeha szobája előtt, vettem egy mély levegőt és benyitottam. Ott ült az ágyán és kifele nézett az ablakon.

- Szia! – köszöntem

- Szia.

„Már úgy viselkedünk egymással mintha nem is lennénk együtt.” – gondoltam magamban

- Beszélni szeretnék veled.

- Jó, mert én is akartam veled beszélni. Gyere, ülj ide.

- Nem. Nekem jó így.  Nem is tudom, hogy mondjam el… Most egy életre meg fogsz utálni és majd azt mondod, hogy soha többé nem akarsz látni és azt gondolod majd rólam, hogy egy senkiházi ribi vagyok… Ebben a szituációban ez teljesen érthető… Szóval az a helyzet, hogy lekövettem egy hatalmas hibát… megcsaltalak. – könnyek gyűltek a szemembe

A szívemről hatalmas kő esett le hogy elmondtam, de ezzel most mindent tönkretettem… nem is kezdtem el magyarázkodni, mert úgy is tudom, hogy ebből már úgysem lesz semmi.

Meg se mertem mozdulni rá se mertem nézni, mert nem tudtam, hogy mi lesz a reakciója, csak bámultam a padlót. Megköszörülte a torkát mire ránéztem. Láttam a könnyeket a szemében.

- Nem is tudom én, sem hogy hogy mondjam el… nehéz. Én szerettelek és tudom, hogy te is így éreztél irántam, de most ez a kapcsolta meg kell, hogy szűnjön közöttünk. Én is ugyanolyan hibás vagy ebben, mint te… mert… én is megcsaltalak.

Kicsit lesokkolódtam még levegőt is elfelejtettem hirtelen venni. Taeha szavai szíven ütöttek. Nem gondoltam volna róla, de miért is beszélek, ilyeneket hisz én sem vagyok különb nála.

Akkor most ugyanabban a cipőben járunk. Megcsaltuk egymást. Mondhatni szép. Mind a ketten óriásit hibáztunk és ezt meg is bántuk, de már nem tudjuk visszatekerni az időt.

- Hát köszönöm ezt a 8 hónapot, amit veled tölthettem.

- Én is köszönöm, de azért ugye barátok maradunk? – kérdezte

- Persze. – öleltem meg utoljára – Holnap már el is költözöm.

- Felőlem nyugodtan maradhatsz.

- Nem. Inkább elmegyek. Szerintem mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha én elmegyek. Nem tudnék tovább együtt élni azzal a személlyel, akit egykor szerettem, és aki egykor az enyém volt.

- Teljesen igazad van.

- Akkor én megyek is. Szia.

- Szia.

Miután megbeszéltük, kicsit megkönnyebbültem, de még fájt, hogy ezt tettem azzal az emberel, aki az életet jelentette nekem és ő is ugyanezt tette velem. De ahogy a mondás tartja „Minden jónak egyszer vége szakad” Hát nekünk most jött el az ideje. Átmentem a szobámba és elkezdtem pakolni. Holnap reggeli után elmegyek.

Itt hagyom a srácokat. Nehéz lesz, mert nagyon megszerettem őket.

- Noona, kész a vacsora. – nyitott be Sungmin

- Köszi hogy szóltál, de nem vagyok éhes. Mondd meg a többieknek, hogy nem megyek le enni.

Fürdés után még a maradék holmim is elcsomagoltam. Kopogtak.

- Szabad.

Yuhwan volt egy tál ramennel és egy szerencse sütivel.

- Ezt neked hoztam, hogy egyél. – rakta le az éjjeli szekrényemre

- Köszönöm. – ültem le az ágyamra

- Szóval holnap elmész?

- Igen. Mindenkinek így lesz a legjobb.

- Nagyon fogsz ám hiányozni nekünk. – karolt át

- Tudom.

- Jól van. Magadra hagylak. – ment ki

- Köszi, az ételt.

Gyors megettem amit Yuhwan hozott majd levittem a tálcát a konyhába.

Másnap reggel kicsit nehezen keltem fel. Megmosakodtam és felöltöztem. Reggeli után hívtam egy taxit, ami hazavisz.

- Hát jó volt veletek srácok. Hiányozni fogtok.

- Te is nekünk.

Segítettek bepakolni a bőröndjeimet a taxiba.

- Sziasztok. – integettem nekik az autóból

Másfél óra kocsikázás után hazaérkeztem.

- Köszönöm. – fizettem ki a taxit

Fél éve nem voltam itthon. Fura volt hazajönni. Már teljesen megszoktam a dormot.

Lepakoltam a cuccaimat és végigdőltem az ágyamon. Nem sokkal később el is nyomott az álom.

Úgy délután 5 körül ébredhettem fel. Kipakoltam a ruháimat. Leugrottam a sarki kisboltba kajáért. Összedobtam egy szendvicset vacsoraképpen.

A főnökömnek is szóltam, hogy változás van a magánéletem miatt, de még az volt a szerencsém hogy ahol dolgozom annak a cégnek a lakókörnyezetemben is van kirendeltsége, úgyhogy nem kellet másik állást keresnem csak át lettem helyezve.

Még mindig sokat gondolok Taeha-ra és a fiúkra… nagyon hiányoznak. A bánatomat munkába folyton, túlórázok, egyéb más feladatokat is elvállalok, aminek meg is lett az eredménye. Nemrég előléptettek osztályvezetővé, aminek köszönhetően emelkedett a fizetésem. Nagyon örülök neki legalább lesz egy kis pénz, amit félre tudok rakni.

Néha még vannak álmatlan éjszakáim, mert hiányzik az, hogy valaki magához öleljen és már jóét, puszit sem kapok… Barátnőm mondta, hogy mozduljak ki otthonról, menjek bulizni hátha, felszedek valami csávót, de mondtam neki, hogy nincs kedvem hozzá. Amúgy sem vagyok az a nagy pasizós típus Taeha-val is csak véletlen találkoztam.

„Épp a sarki kisboltból tartottam hazafele 3 nagy szatyorral mikor az egyik elszakadt és kiestek belőle, amiket vásároltam.

- Aish… miért mindig velem történik ilyen? – guggoltam le hogy összeszedjem a dolgokat

- Várj, hadd segítsek. – hallottam egy hangot

Egy szőke hajú, szemüveges srác volt. Velem egy magas lehetett. Nagyon kedves volt. Segített összeszedni a kiszóródott ételeket.

- Köszönöm. – hajoltam meg

- Igazán nincs mit. A nevem Taeha. – mutatkozott be

- Az enyém Jessica.

- Szívesen segítek hazavinni ezeket. – mutatott a szatyrokra

- Azt megköszönném.

Szóval egész hazáig elkísért. Ekkor még nem tudtam, hogy a SPEED tagja.”

Visszaemlékeztem ezekre a szép időkre. Egyszerre kellett mosolyognom és sírnom is.

~Pár hónap múlva~

Egyre jobban belebetegszem a depresszióba, hogy nincs itt velem. Amióta szakítottunk - olyan rossz kimondani ezt a szót – azóta nem is láttuk egymást és telefonon se beszéltünk. Iszonyatosan hiányzik. Nem tudok mit tenni ellene egyszerűen még mindig szeretem.

- Oda kell mennem.

- Nem. Jessica nem mehetsz oda. Így sosem fogod elfelejteni.

- De mi van, ha még mindig szeret?

- Ilyenekre ne is gondolj. Lehet, hogy van neki valakije. Lehet téged már el is felejtett.

Legbelül önmagammal vívódtam. A szívem és az eszem mást mond.

- Nem bírom. Odamegyek.

Végül a szívem győzedelmeskedett az eszem felett. Felkaptam a farmerkabátom magamra, felhúztam a cipőmet és elindultam, gyalog. Egész úton azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani neki, miért is mentem oda.

Odaértem a dormjuk elé. Épp felemeltem a kezem hogy majd kopogok mikor nyílt a bejárati ajtó. Taeha állt ott.

- Te hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten

- Hozzád jöttem. Beszélni szeretnék veled.

- Én meg épp hozzád indultam.

- Hozzám? – néztem rá nagy szemekkel

- Igen. Én is beszélni akartam veled, de ha már itt vagy akkor menjünk e sétálni és majd séta közben megbeszéljük a dolgokat. – ajánlotta fel

- Oké.

Elindultunk és nem sokkal később beállt köztünk a kínos csend. Csak sétáltunk egymás mellett csendben, egyikünk sem szólalt meg. Végül én törtem meg a csendet.

- Oppa.

- Hm? – nézett rám

- Tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, ami megbocsáthatatlan, de mindennap gondolok rád és a fiúkra. Hiányzol. Hiányzik az, hogy együtt alszunk el, hiányzik az ölelésed a csókod a hülyeségeid a…

Éreztem, hogy megfogja a kezem, mire nagy szemekkel néztem rá

- Shh…- emelte mutató ujját a szája elé

Magához rántott és megcsókolt. Annyira váratlanul érintett ez a tette, hogy azt sem tudtam mit tegyek csak álltam ott, mint egy szobor.

- Részemről megbocsátva. Már csak az a kérdés hogy te megbocsátasz e nekem. – mondta miután elvált tőlem

- Ezek után? Persze hogy meg. – mosolyogtam rá

- Ígérem, soha többé nem csinálok ilyen hülyeséget. – mondta

- Én sem.

- Gyere, menjünk haza.

Annyira boldog voltam, hogy meg tudtuk beszélni a dolgokat és újra együtt vagyunk. Most pont úgy érzem magam mikor megismerkedtünk.

Visszamentünk a dormba. Mikor megláttak a fiúk majd kiugrottak a bőrükből és össze-vissza ölelgettek.

- Akkor ezek szerint kibékültetek. – mondta Yuhwan

- Igen. – ölelt meg Taeha

- Üdv újra nálunk csajszi. – mondta Sejoon