"Halálosan szerelmes voltam beléd"

Magányosan sétálok egy már nem használatos vasúti sín mellett. Eszembe jutnak a csodás idők, amiket valaha együtt töltöttünk. Egy mosoly kúszik arcomra. Minden percben rád gondolok és a te nevedet ismételgetem magamban, de te nem jössz. Itt hagytál. Ezzel nem is tudod mekkora fájdalmat okoztál nekem. Elöntenek az érzelmek, hol a düh, a magány, a félelem, hogy majd nem tudom magam megvédeni a rossz alakoktól, a szomorúság, mindazok, amiket Te okoztál nekem.

Már az első pillanattól éreztem, hogy minket egymásnak teremtett Isten. Én kis naiv ezt el is hittem, és lásd, most egyedül sétálok itt... Nem tudom feldolgozni a hiányodat és a fájdalmat, amit okoztál nekem.

Ez a te döntésed volt, te akartál itt hagyni, ezt el kell fogadnom. Nem mehetek utánad, azt te sem akarnád.

Szemembe könnyek gyűlnek, torkomban gombóc keletkezik. A földre rogyok és levegőért kapkodom..

"Hagyj lélegezni" - kiáltja a belső hangom

"Kérlek, hagyj még élni. Nem mehet még el. Nem vagyok felkészülve rá."

Érzem, hogy végtagjaimban megszűnik a vérkeringés, a szívem vonat gyorsasággal ver, kiver a verejték. Lepörög előttem az életem. Érzem, hogy ezek lesznek az utolsó lélegzetvételeim. Mellkasom lassan emelkedik le és fel. Csak fekszem a földön és vergődöm.

Utoljára felnézek az égre, majd lehunyom szemeimet.

Most már kijelenthetem, hogy: "Halálosan szerelmes voltam beléd."